Vannak olyan éjszakák, amikor az álom elragad.
Felbukkan sok régi emlék és fájdalmas gondolat.
A józan ész kikapcsol, felkavar az érzelem,
Az éjszaka hosszú, a hajnal még oly messze.

Egy másik életet élek, ami nem is létezik,
Egy olyan lánnyal, aki a múltamból érkezik.
Osztálytársak voltunk, ennek már sok-sok éve.
Az álom most visszavisz azokba az időkbe.

Már a legeslegelején megtetszettünk egymásnak,
Persze ezt ott és akkor nem mondtuk a másiknak.
Veszekedtünk sokat, de még ezt is élveztük,
Láthatatlan egymás körül keringett az életünk.

Szerelem volt ez, tiszta, üde, hóbortos és ártatlan,
Magunknak sem vallottuk be, ettől lett oly páratlan.
Akármilyen jó volt együtt, nem léptünk át egy határ,
Talán attól féltünk, hogy ez óhatatlan közénk áll.

Nem fogtuk meg egymás kezét, nem csókoltuk meg egymást,
Most az évek távolán át mindezt szörnyen bánom már.
Megálltunk az ajtó előtt, a küszöbön nem léptünk át,
Nem tudtuk meg soha, hogy a túloldalon mi is vár ránk.

Éjjelente álmaimban az ajtón túlra kerülök,
A történetek sokfélék, ő az ami bennük közös.
Mindegyik egy lehetőség, mindegyik egy másik élet,
Olyanok, miket ébren élve megélni már nem remélek.

Nap fényénél az éji érzés elhalványul, megfakul.
Rossz emlékek is szóhoz jutnak, a tudat kitisztul.
De ha az álom elborít és elveszik a kontrol,
Örökkké bánom azt az el nem csókolt csókot.