Lassan bandukolok a vöröslombú fák alatt,
A nap bágyadtan süt, lágy szellő símogat,
A sírok között vidám gyerekek játszanak,
Fejfák közt bújkálnak, boldognak látszanak.

Lassan odaérek, ez a tizedik parcella,
A sírgödör megásva, oldalt két földbucka,
Lenn fekszik a koporsó, lakkozott cseresznye,
Rajta egy réztábla a korommal s a nevemmel.

Némán állok a gödör mellett, lehajtott fejjel,
Mellkasomon mázsás súly, nehezen lélegzem,
Felidézem életem, számadást csinálok,
A mérleg serpenyőibe mindent bedobálok.

Felidézem minden elhibázott lépésem,
Sok örökre elszalasztott lehetőséget,
Barátokat, szerelmeket, ismerősöket,
Munkatársat, tanárokat, példaképeket.

Újraélek szégyenletes pillanatokat,
Hazugságot, megcsalatást, megcsalásokat.
Örökre belémvésődött emlékek égetnek,
Fényképként látok minden kis részletet.

Később eszembe jut több csodás alkalom,
Szerelemtől eltorzuló boldog napok,
Gondtalan, duhaj, féktelen éjjelek,
Hideg sörök, forró jókai bableves.

A serpenyők tele, megvan az ítélet,
Kiűrítem őket, a sír majdnem tele,
Életem romjait sittként belelököm,
Nincs már semmi, mi a világhoz köt.

Isten velem!