Laura, vajon most merre jársz?

Sodor a tömeg a színpad felé,
Mint fatörzset a tajtékzó víz,
Mi áttörte masszív korlátját,
Piszkos hab kavarog lábnyomán.

Hol az örvény, hol az áramlat,
Mi van vajon rejtve a víz alatt?
Nem látni még merre visz tovább,
Sehol sincs még a tartóztató gát.

Próbáltam ügyesen szörfözni
A sokaság hirtelen hullámain,
De nem sikerült uralni utam,
A rajongók hada magával ragadt.

Itt találkoztam veled, Laura!

Egyedül állt, magányos sziklaként,
Mit az ár megmozdítni nem bír,
Hiába ostromolja ezer hullám,
Magából semmit nem enged át.

Lehorgonyoztam rideg partjánál,
Csak néztem hideg magányát,
Lassan közeledtem, óvatosan,
Féltem, bármikor összeroppant.

De nem tette, talán csak szeszélyből,
Pedig kitelt volna töredék erejéből.
Szia - mondtam bátortalanul én,
Mire rámnézett, s megmondta nevét.

Laura, neved nem tudom feledni!

Lassan megindult a beszéd közöttünk,
A másikból egyre többet megismertünk,
Szavakból otthonos kikötőt építettünk,
A koncert helyett egymásra figyeltünk.

Kiderült, lelkük összeillik,
Keze hirtelen az enyémbe siklik,
Szemének tüze lehúzott a mélybe,
Elmerültünk egymás tekintetében.

A világ megszűnt köröttünk létezni,
Csak ő volt, csak én és a nagy semmi!
Szerelmünk szikrázva az égre robbant,
Szívünk együtt, egyszerre dobbant.

Szeretlek Laura, mindig szeretni foglak!

A vihar hirtelen csapott le ránk,
Kikötőnk az elemek porrá morzsolták,
Elsodródtam mellőled, hiába küzdöttem,
Elszakítottak tőled a gonosz istenek.

A koncert félbeszakadt, de kit érdekelt,
Én csak téged kerestelek a didergő esőben,
Koromsötét égen őrült villám cikázott,
Kezem feléd nyúlt, de már nem talált ott.

Azóta próbálok a nyomodra akadni,
Életünk óceánján újra rádtalálni,
Megszállottan kereslek már évek óta
A végtelen vizen, de mindhiába.

Álmaimban ott járok, csendes kikötőnkben,
Csodás közös perceinket újra megélem,
Soha nem felejtelek, szemem könnyben ég,
Lelkünk koncertjét széttépte az ég.

Laura!!!