Hogy milyen nap volt, nem emlékszem,
Régen történt, több mint tízenöt éve,
Munkám okán egy irodába mentem,
Ott régről már mindenkit ismertem.

Térültem, fordultam, tettem a dolgomat,
Gépet szereltem, bizonylatot írattam,
Egyszercsak valamiért felpillantottam
És megláttam őt, lélegzetem elakadt.

Csak néztem, néztem, és lecövekeltem,
Nem válaszoltam a feltett kérdésekre,
Sóbálvánnyá váltam, mozdulni sem tudtam,
Az öntudatom egy kicsit kikapcsoltam.

Nekem ő volt az eszményi szépség,
Őt láthattam álmaim egén,
Megbabonázott, elvette eszem,
Arcát látom most is, ha becsukom szemem.

Tekintetem nem tudtam róla levenni,
A helyzet kezdett már kínosá válni,
Pedig ő még csak észre sem vett,
Nem tudta, hogy velem mit is tett.

Azóta nem halványult el az a pillanat,
Mikor tőle az idő meghasadt,
Földbe döngölt szépségének ereje,
Haja, szeme, arca, tekintete.