Jaj ne, istenem, még nem akarom!
Rettegés búrája sötétbe borít,
Árnyékok után kapkod a karom,
Elcsitul minden, a fény kialszik.

Csend, csend, rengeteg csend,
Már nem fáj, nem sajog semmim,
Magam vagyok valahol idebent,
Olyan nyugtató egyedül lenni.

Jelenetek tünnek fel sorban,
Hopp, mi ez, valami vetítés?
A szereplő ismerős valahonnan,
Egyszerű, mint a deszkakerítés.

Igen én vagyok, a film az életem,
Van egy tippem, ki lehet a rendező,
Szerelem, harag, szenvedély, félelem,
Néha unalmas kicsit, néha nézhető.

Mi lenne, ha most magamhoz ragadnám
A kopott távirányítót és a kezdeményezést,
Szeretném látni a végén a stáblistát,
A törölt jelenetet, alternatív befejezést.

Megnéztem mindent már vagy ezerszer,
Elég volt ebből, már kezdem unni,
Láttam magamat a szereplők szemével,
Ezt kell vajon majd örökké csinálni?

Hirtelen fény gyúl, teljesen elvakít,
Homályos foltok, lassan kitisztulnak,
Tapsot hallok, a nevemet, valaki szólít,
Az eddig némán nézők felém fordulnak.

Csak néhány arc ismerős, a többi idegen,
Úgy tűnik, nekik mégis ismerős vagyok,
Hol is láttam őket? Régi fényképeken!
Jé, itt a nagyim, a barátok, rokonok!

Kedves nagymama, mi történt veled?
Meg akarom ismerni az egész életed!
Mesélj csak, mesélj, ráérünk mindenre,
Nem kell sietnünk, az időnk végtelen.