A születésemre még nem emlékszem,
Magonccá váltam valahol vidéken,
Ott jártam ki szépen az iskolát
A többi tölgy- és bükkcsemetével.

Ekkor lettem én is kiválasztott,
Lelkesedtem én épp úgy, mint mások,
Büszkén feszítettem a domboldalban,
Őriztem a völgyet, mint abban a dalban.

Szép és viharos időszakok jöttek,
Felcseperedtem, megerősödtem,
Élveztem a tavasz simogatását,
Hallgattam az úttörők nótázását.

A tavaszt virággal köszöntöttem,
Nyáron hűs árnyékot kínáltam körbe,
Ősszel szerelmest bújtattam, védtem,
Vésett jeleiket magamon viseltem.

Az idők változtak, a gondozás elmaradt,
Egyre inkább egyedül éreztem magam,
Elvadult hajtásaim a nyakamra nőttek,
Kifakult leveleim a szmogba értek.

Nem volt már énekszó, mi felébresszen,
Nem volt már csók, hogy félrenézzek,
Az évszakokból csak az ősz maradt
És persze a tél, hó és fagy alatt.

És eljött végül az az utolsó nap is,
Féltem tőle nagyon, de azért vártam is,
Sötétben jöttek sötét szándékkal,
Motoros fűrésszel, éles baltával.

És most itt mesélem utolsó versszakom,
A kis kályha melegét én szolgáltatom,
Ennél szebb véget nem is remélhettem,
Melegséget lophatok valakik szívébe.