Süvítő széllel csapott le a vihar,
Borított, tépett, sodort magával
Mindent, mihez csak hozzáfért.

Ablakot rázva dühödten fröcsögött
Belőle az indulat, mint Pali bácsiból
A sarki krimóban este tíz után.

Bicajjal voltam, vártam egy kicsit,
Hogy csillapodjék, lenyugodjék,
Lassuljon a lélegzet, pihenjen.

Majd elindultam, nekifeszültem,
Egy kicsit félve, óvatos duhajként,
Kóstolgatva a vihar erejét.

Pár pillanat múlva már fejest ugrottam
Az újjáéledő elemek harcába, viadalába,
Belenevetve a fergeteg képébe.

Buszok álltak félre kidőlt fák miatt,
Én sebesen átsurrantam a járdán
Érezve hátamon az utasok pillantását.

Kerékpárút patakjában tengelyig gázoltam,
Átverekedtem magam a ziláltan csapdosó
Bokrok, fák ágai közt, szikraesőben.

Egyedül száguldottam vízfüggönnyel
Takarva, borítva, csuromvizesen,
Egy dalt fütyültem közben önfeledten.

Élveztem a vihart, a meleg esőt,
A félvakon tekerést, a mennydörgést,
A természet szilaj életerejét.

Hiába láttam híradó képeit később,
A károkat, a homlokokon a ráncokat,
A pucér tetőket, száguldó mentőket,
Nekem egy újabb nagyszerű tétel
Az emlékeim gyűjteményében.