Oszlopok voltak, mik elém kerültek
Zöldre festett fém oszlopok,
Kerékpárral mentem, előztem,
Amikor az elsőre kenődtem.

Elhajlott a pedál, csálé lett,
Nem vészes, de furcsa egy kicsit,
Megszoktam, már nem tűnik fel,
Gurul tovább, ahogyan kell.

Másodszorra durvább volt az eset,
Egy fogam bánta, rögtön kiesett,
Láttam elpattogni az út kövén
Zöld oszlop mellett feküdtem én.

Pár hét szünet, csendes lábadozás,
Kerültem a bringát és a helyet,
Megvártam, amíg a talpam
Újra viszketni nem kezdett.

Óvatosan hajtottam, lassan, módjával,
Kerestem a helyet, hol az eset megesett,
Az oszlopokat azonban nem találtam,
Aszfaltfolt fedte be a helyeket.

Pár oszlop hiányzott, pár darab,
A sok százból azon az úton,
Köztük volt az a kettő is,
Amivel nekem volt dolgom.

Furcsa, miért pont az a kettő,
Meghajlott velem a valóság,
Mintha befolyásoltam volna kicsit
A világom csendes folyását.