Az alkony vállamra borul, csendben.
Hazafelé tartok a néptelen utcán.
A véletlen elrúgott kavics még
Sokág pattog zaklatott útján.

Verebek veszekednek fenn a meggyfán,
Nem látom, csak hallom ricsajuk,
Sehol egy test, sehol egy lélek,
Csak én ténfergek a félig sötétben.

Tompa morajlás, mi gyorsan közeleg
Minden irányból, szinte körbevesz,
Artikulátlan, bősz emberi ordítás
Mintha vadember csorda támadna rám.

GÓÓÓL!!! GÓÓÓÓÓÓÓL!!!

Kicsapódnak az ajtók,
Tombol a kertváros!

GÓÓÓÓL!!

A nyitott ajtókon másik ezer ember
Üvöltése hangzik ott benn a tévében,
Egyszerre dobban most a magyar szív
Végre-valahára nem a magyar szív!

És megszólal száz helyről,
Éj-mélyből felcsengőn,
A himnuszként használt ismerős nóta:
"Az éjjel soha nem érhet véget,
Varázsolj nekünk valami szépet..."