Ártatlan, őszinte szemek
Csüngnek rajtam tele kérdéssel,
Választ remélve.

Néznek engem, várják a választ,
Azt hiszik, hogy én megtaláltam,
Hogy bölccsé váltam.

Hiszik, hogy bölccsé váltam a korral,
Hogy tele vagyok tapasztalatokkal,
Ismerem az igazat.

Azt remélik, hogy nálam az igazság,
Ez tesz szemükben bölccsé, óriássá,
Ezt látják bennem.

Óriásnak látnak engem, a felnőttet,
Okosnak, igaznak, öregnek. Félnek,
Tartanak tőlem.

Félnek tőlem, mert oly sokat éltem,
Hozzájuk, a gyerekhez képest,
Történelem vagyok.

Én vagyok nekik a történelem, a múlt,
Egy ősi, megkövült dinoszaurusz,
Millió évekkel.

És ahogy most rám tekintenek
Azok az ártatlan, őszinte szemek
Választ remélve.

Érzem a terhét a millió éveknek,
Érzem a hiányát a bölcsességnek,
Mit tőlem remélnek.

Bénán állok a szemek tüzében,
Tudom, hogy tőlem hiába remélnek
Válasz kérdéseikre.

Hisz még én is a választ keresem,
Millió éveket magamban emésztve,
És én sem lelem.

És kire nézzek én a fáradt szemeimmel,
Ki válaszol majd az én kérdéseimre?
Kire kell nézzek?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.