Ott álltam, mikor megszülettél,
Hozzám bújtál, a kezemből ettél,
Süldőként játszottunk fogócskát,
Nyáron a sárban dagonyáztál,
Földet túrtad vidám röfögéssel,
Szörnyű csámcsogással a moslékod etted,
Ott voltam végig, mikor felnőttél,
Ott álltam akkor is, mikor megölték.

Tudtam jól, hogy ez bekövetkezik,
Az élet folyásához hozzá tartozik,
De nem akartam róla tudomást venni,
És végképp nem akartam ebben részt venni.
De gyerek voltam és mások parancsoltak,
Ezt semmibe venni akkor még nem tudtam,
A mellső lábát kellet nekem fogni
Hogy mellettem torkon tudják szúrni.

Sikítva ordított, küzdött, rúgkapált,
De többé onnan el nem sétált már,
Markos emberek szorították földre,
Csak üvöltött, rúgott elkeseredetten,
Ekkor apám a kést a torkába döfte,
Megforgatta, vére ömleni kezdett,
Habzón bugyogott a zománcos tálba,
Együtt remegtünk, a halálra várva.

Szörnyű volt érezni hiába erejét,
Beszívni vérének édeskés gőzét,
Utolsó rángását meredt izmainak,
Lassan elment, csak a teste maradt.

A többi már sokkal könnyebb volt,
Beindult a kézi húsfeldolgozó,
Megperzselni, lemosni, feldarabolni,
Szalonnát formázni, körmöt felvágni,
Tepertőt sütni, abálét főzni,
Kolbászt, szalámit, hurkát keverni,
Mindezt a mosott bélbe tölteni.
Nap végére finom disznótorost sütni.

De nem tudom feledni azt a pillanatot,
Mikor a malackám hússá átváltozott,
Sóhaj párája tör elő torkába szúrt lyukon,
Akkor és ott valami nagyon megfogott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.