Csillagporból, s hamuból vétettünk,
Vagyunk az eltűnt nóvák örökösei,
Csomókká sűrűsödött atomtemetőként
Éljük felvillanó életünk éveit.
Ki tudja hány sorozatban robbant
Előttünk a nagy bumm, Bumm, BUMM!
Hányszor próbálta ki végtelen erejét
A teremtésben már a mindenség?
Ki az, aki még nem vétkezett,
Kinek nem fájt még a lélegzet?
Ki az, aki már méltó lett rá, hogy
Csillagporból, s hamuból létezzen?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://neagle.blog.hu/api/trackback/id/tr345500337
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
ynakras 2013.09.10. 06:49:32
Bravúros vers, mert egy elég elcsépelt témába visz új gondolatokat. Az ilyen apró utazásokban van a legnagyobb merészség, gondolok arra, hogy könnyű hagyni magunkat befolyásolni a készen kapott képekkel, tényekkel, elcsépelt fogalmakkal a csillagos ég sikamlós terepén. Olyan mintha sikerült volna egy új szerelmes verset írnod. Bevallom, kicsit meglepett, hogy még tudtál hozzá tenni. Igazán szép és méltó mű, a világmindenséghez. És nagyon igaz.
csigakoma 2013.09.11. 19:40:52
Nekem igazán az utolsó versszak tetszik.