Péntek volt.
Az a fajta péntek, amikor
Nem igazán történik semmi,
Ebéd után lelassul az idő,
Csak várjuk, hgogy végetérjen.
Emlékszem a időre is,
Kinn, ablak mögé zárva
Tombolt a nyár, remegett
A levegő, forrón, perzselőn.
Péntek volt.
Ott álltam a szoba közepén,
Ahol a figyelő falak közt
Még ide-oda csattogott
A szavak néma visszhangja.
Hallottam a távolodó lépteid,
Annak a cipődnek a hangját,
Amit tavaly vettünk neked
Tavasszal, a neved napján.
Éreztem a bejárati ajtó
Tompa puffanását a földszinten,
Két emelettel lentebbről.
Attól a naptól minden héten
A pénteket feketében élem,
Feketébe öltöztetem üres,
Magányos, hideg lelkemet.
Félve várom csütörtökön
A biztosan érkező holnapot,
Ám a nap végére érve mégsem
Várom a megváltó szombatot.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.