Kispál Béla gondterhelten bandukolt a kiskörúton.
Vállát súlyos gond nyomta.
A főszerkesztő volt az, ki ezzel a cikkel megbízta.

Nem akart ő nagy sztorikat, felderítetlen bűnügyet.
Nem volt már ambíciója régen.
Csendesen tengette napjait, nem vágyott hírnévre.

Reggel azonban a főnöke kiadta, hogy írja meg a vezércikket,
mert neki azonnal el kell utaznia
vidékre hivatalos ügyben (a feleségének erről nem kell tudnia).

Most aztán főhet a feje szegény Bélának, hogy honnan vegyen
egy vezércikkbe illő sztorit,
És pont ma, pont itt, ebből a napból semmi jó nem néz ki.

Ahogy baktatott leszegett fejjel, egy cigisdobozt rugdosott,
Meglátott egy szép nőt maga előtt,
piros ruhában, magassarkúban. Öntudatlan elkezdte követni őt.

A nő lassan sétált, a kirakatokat nézegette figyelmesen,
s nem figyelt fel rá,
hogy követi őt egy szürke kis ember végig az utcán.

A Madách Imre utcához érve a nő jobbra tért le a körútról,
Bélánk követte csendben,
Némán élvezve a látványt, mit a sorsa most elé terelt.

Az Asbóth utcánál aztán a tünemény eltűnt egy kapualjban.
Biztos itt lakik, hazaért,
gondolta Béla, és sóhajtva benyúlt a tákájába egy cigiért.

Ahogy rágyújtott, szemben észrevett egy bisztrót,
a neve volt érdekes: Castro.
Kinn álltak a pincérek, s persze politikáról volt szó.

Amerikáról beszéltek, a leköszönt Bushról, az elnökválasztásról,
amit megnyert Obama.
Egyetértettek benne, hogy az új elnök minden, de nem ostoba.

Béla agyában ekkor összeállt a kép, végre itt a sztori,
amire egész nap várt.
Gyorsan tollat fogott és már írta is: Castro imádja Obamát.

Ez azonban túl harsány és drasztikus, ebből baj lehet,
visszavett az lendületből,
újrafogalmazta a mondatot: Castro nem undorodik Obamától.

Ez címnek jó lesz, gondolta, most lássuk hát a többit,
beült a bisztróba, sóhajtott,
és megírta élete első vezércikkét, amit a főnöke őhajtott.