Szerelmes voltam, mint annyi más ember,
Lebegtem, szálltam, mint pittypang a szélben.
Elvarázsolva, vakon jártam az utam,
Míg el nem jött az a végzetes szombat.

Gyönyörű arcát láttam szemem előtt mindig,
Hosszú fényes haját a szél az égbe röpíti,
Csillogó kék szemében az eget vágytam,
Míg el nem merült végleg a halálban.

Ajándékot vittem neki, sok-sok virágot,
Marcipános bonbont, kürtős kalácsot,
Kapot tőlem gyűrűt, láncot, órát,
Míg végül a késem elvágta a torkát.

Szerettem Júliát teljes szívemből,
Ő volt nekem minden, az életem, a NŐ,
Szíven a torkomban vert, ha láttam őt,
Míg végül eljött a végső vérfürdő.

Ott álltam a padlás ajtajánál, figyeltem.
Női kacajt hallottam, az ő illatát éreztem.
Valakinek beszélt, de a másik nem válaszolt,
Szavait nem értettem, de éreztem látatlan
hogy a vágy, szenvedély mélyen áthatja.

Előrébb léptem, s végre megláttam Júliát,
Egy matracon feküdt, s gyönyörű, hosszú haját
Most valaki más cirógatta, valaki más becézte.
Bágyadtan feküdtek egy takaró alatt,
Már megtörtént köztük a kimondhatatlan.

Néztem Júlia arcán a szerelmes mosolyt,
a halvány pírt, az elkent rúzsfoltot.
És éreztem, hogy kezem lassan ökölbe szorul.
Az indulat s a vér lassan a fejembe szállt
És elindultam, hogy megöljem Júliám.

Nem néztem körbe, csak őt láttam a földön,
Vérgőzös tekintetem az ő arcában fürdött,
Valahogy egy kés került remegő kezembe,
Az idő megállt, de én nem, és elvégeztem,
amit el kellett végeznem.

Most itt ülök a padlón egy vértócsa közepén,
a kés a lábam előtt, vér szárad az élén,
Élettelen szemmel bámulom az kihült testeket,
És úgy érzem legbelül, hogy nem én öltem meg,
hanem ő ölt meg engem - legbelül.