Péter bá bicegősen
Átvágott a kihalt téren,
A piszkos hó felcsapott
Fájós bal térdére.

Az Agonács utca 7 előtt,
A trafiknál lassított,
Körülnézett óvatosan,
Majd cigarettára gyújtott.

Miután meggyőződött róla,
Hogy most sem követik,
Benyitott a lépcsőházba,
Felment a negyedikig.

Az ajtón fekete vasrács,
Háromágú tölgyfát mintáz,
Hármat kopogott az ajtón,
Majd elsuttogta a jelszót.

Az ajtó kinyilt, ő belépett,
Kattan a retesz mögötte,
A petróleumlámpát feltekerték,
A szoba beitta sárga fényét.

A sötét, hátsó szobába siettek,
Ahol néma csend fogadta őket.
Halkan szólt: Előjöhettek! -
S a szoba hirtelen megtelt élettel.

Az ágy alól, a szekrényből,
A sublótfiók mélyéről,
Csillogó fények tűntek fel,
Gyerekszemek, tele életel.

Voltak vagy egy tucatnyian,
Egymáshoz nem hasonlítottak,
Volt köztük szeplős szőke,
Göndör barna, szomorú fekete.

Csak a sorsuk volt bennük közös,
Szüleikért egy öreg Csepel jött,
Elvitte őket az éhes éjszaka,
A kicsiket átküldték a szomszédba.

Így gyűjt össze lassacskán
Ez a csöppnyi kis társaság,
Egész nap csendben játszottak,
Zaj esetén gyorsan elbújtak.

Péter bá leült kopott székére,
Térdére ültette a legkisebbiket,
Táskájából kenyeret vett elő,
Egy kis tejet, vajat, tepertőt.

A gyereksereg evett, nevetett,
Homlokuk ráncot még nem vetett,
Nem látták kint a világ mocskát,
Mindent beborító véres háborúját.

Valahol ma is megállt egy Csepel,
Dunaparton fényes töltényhüvelyek,
S a szurok város felett megjelent
A felszabadító bombázó sereg.