Ki tudja, mi az igazság?
Mi az, mi odaát vár miránk?
Értelmetlen haláloknak van-e oka?
Átjutunk-e mind a másik partra?

Auschwitz, Golág, földreszállt pokol,
Van-e oly igazság, mi ezért kárpótol?
Éhenhalt gyerekek, kivégzett emberek.
Vágytak a jóra, most kötélen lógnak.

Bomló tetemek egy elsűlyedt hajóban,
Tükörben a képünk véresre karmolva,
Őrültek sikítása, csontok roppanása,
Kell-e tovább evezni a halál tavában?

És mi van, ha ez mind csak a látszat,
Ha nem is történt meg ez a gyalázat,
Ha csak képzeljük egy játékban zárva,
S a halál csak ajtó a valóságra.

Mi van, ha nincs Isten, ki mindenható,
Vagy észre sem vesz minket, halandót,
Ha csak a magafajtával áll szóba,
És nem néz le maga elé a porba.

Hisz nem vagyunk mások, csak mákszemek,
Hol milliárnyi élet már előttünk létezett,
Egy vagyunk csak a sok milliónyi fajból,
De a mellényünk már nem fér be az ajtón.

Mi van, ha mi vagyunk azok, kik lapulnak
A fűben, mikor a fűnyírók felettünk elhúznak?
Mi van, ha a mi gigászi szenvedésünk
Egy másik bolygó fajához képest eltörpül?

Ki tudja hát, mi az igazi igazság?
Mi van mocskos üveg másik oldalán?
Miért kéne hát azt is elhinnünk,
Hogy halálunkkal életünk végére érünk?

Én remélem, ez csak egy rossz álom,
És egyszer majd meglátom a valóságot.
Hirtelen eltűnik szememről a hályog,
Elvakulva nézem majd a gyönyörű világot.