I.

Égő csipkebokor írta az égre
Szétfoszló, parázsló, sötét betűkkel
Isten szavait, parancsait,
A keretet, mit be kell tartani.

Persze az emberi konokság
- Ami persze isteni adomány -
Hamar elfelejti az üzenetet,
Szél fújja szét az emlékezetet.



II.

Szürke füstjében lelkek kavarognak,
Borzalmas titkokat visznek magukkal,
Kémények ontják az édeskés szagot,
Az ég erre nem adhat bocsánatot.

Milliók pucér, halmozott teste,
Krematóriumba, föld mélyébe küldve,
A parancsolatokat semmibe véve
Alázzák sárba az emberiséget.

Mert én voltam az, ki ezt megtette,
Én voltam az, aki megengedte,
Én voltam az, aki megszenvedte,
Én voltam az, aki némán szemlélte.

Fejemre szállnak a múlt bűnei,
Nem hagynak sosem felejteni,
Örökölt bűnöm nem mossa le semmi,
Nincs jogom soha gondtalannak lenni.

És jó ez így, nem vágyom másra,
Nem vágyom boldog gondtalanságra,
Nyomassza csak bűnök emléke lelkem,
Fontoljam meg minden egyes léptem.