Üres a ház, visszhangzik a léptem,
A csend borít be mindent gyengéden,
Recseg a padló, kinn kutya vonyít,
Egyedül vagyok, némaság borít.

Ízlelem a semmit, elmerülök benne,
Egyetlen mécsesem középre leteszem,
Nézem a lángot és nem gondolkozom,
Holnap nincs, csak a mában bízhatom.

Éji lepkeként bűvöl meg a fény,
Kavargó lelkem elcsitult már rég,
Csak ülök és nézek magam elé,
Ellepi szemem a sűrű sötét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.