Életünk során a súlytalan jövőt
Habzsoljuk, tömjük magunkba,
A hétköznapok emésztése során
Lassan emlékekké formálódnak,
Ólomként megülnek gyomrunkban.
Az órákat csendesen rágcsálva
Egyre csak nehezebbek leszünk
Míg végül már a föld se bír el,
Elnyel az emlékeinkkel együtt,
Hogy újra súlytalanok legyünk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://neagle.blog.hu/api/trackback/id/tr84788973
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
ynakras 2012.09.21. 19:19:29
Szomorú, de kurva jó. Ennél pesszimistább verset még életembe nem olvastam, Ady ehhez képest a kitörő életöröm!
csigakoma 2012.09.22. 21:19:35
Annyiban ellenkeznék veled, hogy ez lenne a legpesszimistább versek egyike, és Ady sem volt alapból pesszimista.Olvass Tóth Árpádot. Egyébként a Vers tényleg jó.
ynakras 2012.09.23. 10:07:50
Igen, de ők eszménykép után epednek, a mi költőnk pedig vegetatív szintre süllyesztette a pesszimizmust. Itt már szó sincs szerelemről, ideákról, ez egy gyomorsavszörcsögő kimerült pesszizmus, puffadt arcok, belek,bamba, kimerült tekintetek: fájó, magyar realitás.