Néha látom, amint a valóság megremeg
És fura hullámot vet a falakon,
Hallom, ahogy kaparásznak mögötte
Rémálmokból ismert torz alakok,
Rés után vizslatnak, repedést keresnek,
Sötétben suttogják: Itt vagyunk, engedj be!
Néha látom a szemem sarkából, amint
Valami megmozdul gyorsan, némán,
Mire odanézek mást nem lelek, csak
Szétfoszló halovány árnyékát,
Rejtőzködnek előlem, mégis üldöznek,
Ha nem vigyázok egyszer magukkal visznek.
Eljön a nap, mikor szétszakad a lepel
És feltárul mögötte az igazság,
Mikor kiderül, értelmet nyer végre
Minden emberi jóság és gazság,
Én majd a sarokba bújva befogom fülem,
Behunyt szemmel magam a lepelbe temetem.