Néha látom, amint a valóság megremeg
És fura hullámot vet a falakon,
Hallom, ahogy kaparásznak mögötte
Rémálmokból ismert torz alakok,
Rés után vizslatnak, repedést keresnek,
Sötétben suttogják: Itt vagyunk, engedj be!

Néha látom a szemem sarkából, amint
Valami megmozdul gyorsan, némán,
Mire odanézek mást nem lelek, csak
Szétfoszló halovány árnyékát,
Rejtőzködnek előlem, mégis üldöznek,
Ha nem vigyázok egyszer magukkal visznek.

Eljön a nap, mikor szétszakad a lepel
És feltárul mögötte az igazság,
Mikor kiderül, értelmet nyer végre
Minden emberi jóság és gazság,
Én majd a sarokba bújva befogom fülem,
Behunyt szemmel magam a lepelbe temetem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.