Fekszem a földön, a sínek közt,
Ragacsos véremtől vöröslik minden,
Opálos búraként borul rám a világ,
A valóság lelassult, az idő megállt.

Tompán döngenek köröttem a hangok,
Mintha dobok szólnának lentről,
Testem nem érzem, de még lélegzem,
Felismerem tétova rángását szívemnek.

Arra emlékszem a peronon sétáltam,
A szerelvény tompa morajára várva
Az alagút mély sötétjét fürkésztem,
Majd felbukkant a fényszórók kévéje.

Emberek rohannak, körbe vesznek,
Telefonálnak, csinálnak pár képet,
Látom a kimondott szavuk halmazát,
De értelmezni már nem vagyok képes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.