Volt egy álmom, amolyan elszomorító,
Múlt idéző, nyomasztó, elgondolkodtató,
Mielőtt végleg elmúlik hatása,
Kiírom magamból másnak tanulságra.

A múlt kacatjai közt sétáltam valahol,
Valami teremben, zsivajgó tömegben,
Elmerültem a kommunizmus bugyrában,
Vizsgáltam nyomait az orosz érának,

Csapszeg nélküli revolvert néztem,
Ronda zöld csajkák, fényképek körben,
Volt motor, géppisztoly, képeslap,
Tudtam ugyan, hogy mindez tiltva van.

Tudtam, ezt nem nézi jó szemmel a törvény,
Fél szemmel kerestem a törvény őrét,
De felpezsdített a tilosban járás,
Fülemben hallottam szívem dobbanását.

Egyszerre hallom ám, az ajtó bezárul,
Valami mozgolódás kezdődött hátul,
Vastag bőrbakancsok tompán puffantak,
Töltények csörömpöltek neylon zacskóban.

Hallottam, ahogy megtöltik a tárakat,
Elborított a rettegés hulláma,
Összenéztünk, ugye ez nem lehet,
Ugye ezt velünk nem tehetik meg!

De tudtuk, igenis lehet és megteszik,
Gondoltam hirtelen, most kéne kitörni,
Most még lenne talán egy kis esélyünk,
Mielőtt még megtelik a töltényűr!

De csak bénán álltunk, szorongva,
Féltettük mind a hozzátartozókat,
Ha nekünk sikerül is, nekik biztos nem,
Inkább védjük őket saját testünkkel.

S mint a birkák, némán vártuk egyre,
Hogy a tárak sorba megteljenek,
Egy végső csattanás, utolsó is helyén,
Súlyos csend telepedett fölénk.

Felébredtem, mert nem tehettem mást.
Kitaszított magából az álomvilág,
De nem éreztem a megkönnyebülést,
Mit mikor egy rémálom véget ér.

Nem éreztem azt: Á, ez hülyeség!
Ilyen ma nincs! Ez már a múlté!
Orromban a fegyverolaj szaga,
A félelem íze számban maradt.