A középkor néma, sötétlő mélyén
Az ember végtelen kegyetlenségén
Elborzad tekintetem.
Látom a húsba maró vaskapcsokat,
Szélben himbálódzó felkoncoltat,
Sercegő máglyahalált.
Hallom haldokló utolsó sikolyát,
Visszhangzó végső vérízű sóhaját,
És a nagy csendet.
Orromban érzem a kín fájó bűzét,
Üszkös sebek sárgán gennyedző levét,
Némán üvöltök.
Hálát adok, hogy nem akkor éltem
És nem voltam része a rémmesének,
Megkönnyebbülök.
És meghallom ekkor a jelen hangját,
A szomszéd véres, mocskos háborúját,
Csak pár kilométer.
És meghallom a sokszázezer halottat,
Akit bozótvágó késsel lemészároltak,
Megdermedek.
Ugyanazt látom és ugyanazt hallom,
ugyanazt a bűzt szívja be orrom,
Semmi sem változott.
Semmi sem változott!!!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.