Már nem kapom el röptében a leeső kanalat,
Nem akarom színesre festeni a hófehér falakat,
Nem a vízbe zavar a meleg, hanem az árnyékba,
Nem akarok nekivágni az ismeretlen világnak.
Öregszem.
Bölcsnek érzem magam, nem pedig okosnak,
Az emlékekbe merülök nem a fantáziába,
A csendet választom ha csak tehetem,
Korlátokat látok a végtelen helyett.
Öregszem.
Csendesen szemlélődök nem pedig cselekszem,
Éjjel sokáig számolom a vánszorgó perceket,
Egyre rövidebb az út ami még előttem áll,
Nem kezdeném újra el ha megválaszthatnám.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
csigakoma 2013.06.24. 16:08:06
ynakras 2013.06.29. 10:33:20
Végül a versről: zseniális!
ynakras 2013.06.29. 10:35:05
neagle 2013.06.29. 10:49:50
ynakras 2013.06.30. 12:12:34
Ermias 2013.07.01. 22:12:25
Mint vers nagyon jó, brilliáns,
de ha őszinte gondolat az baj!
Lásd és érezd a jót a szépet az életet!
Az indián a kínzócölöpön is énekel, nem törik meg.
Vegyünk róluk példát!
Uff
neagle 2013.07.01. 22:37:24
Egyébként ez csak egy vers. Néha így érzem magam, néha pedig teljesen másként.
Öregszem.
Ermias 2013.07.01. 22:50:11
A vers őszintén fenomenális, a válaszod pedig megnyugtató.
Én is sokszor szarul érzem magam, de amikor a szar elmúlik büszke vagyok, hogy nem adtam fel.
Együtt öregszünk, szerintem ez nagyon fontos!
Egyedül szarabb lenne:)