Két őserő munkálódik bennem,
Kettejük köz kell végigeveznem
Életem folyóján, törékeny ladikban,
Vigyázva, nehogy szétforgácsoljam
Gonosz sziklák reszelős nyelvén,
Nehogy leszívjon magával az örvény.

Az egyik tiszta, szende és türelmes,
Naplementét néz, romantikus filmet,
Virágot nevel, rímes verset költ,
Karácsonykor öltönyéhez nyakkendőt köt,
Érintésre vágyik, néhány lopott csókra,
Gyermekét neveli tisztességre, jóra.

A másikat nem zavarja kosz, szakadt ruha,
Kalandvágyó vére a poros útra húzza,
Gépet szerel, büdös, olajos lesz nyakig,
Ha elfogy türelme, kalapáccsal veri,
Pihenésként kemény metált üvöltet,
Kiírt magából minden gyengítő érzelmet.

Kétlelkű utasa vagyok a mának,
A múlt erejével, a holnap bizalmával,
Csónakom orrát a pillanatba fúrom,
Tetteim lapátját néha meghúzom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.