Egy fénykép került kezembe minap,
Rajta nagyszüleim szépen, sorban,
Anyai, apai, nagymama, nagypapa,
Ritka alkalom, nincs aki lemaradt.

Régi fénykép, egyikük sem él már,
Elvitte őket réges-rég a halál,
Ritkán jutnak csak az eszembe,
Felrémlenek ilyenkor a közös emlékek.

Egy kicsit szégyenlem, hogy feledem
Arcuk, szavuk, ruhájuk, mozdulatuk,
Erőtlen kifogásként hozom fel csak
Mozgalmasnak tűnő mindennapunk.

Hallottam, hogy az emlékeink nem
Könyvszerűek, amiket ha kell
Leveszünk a polcról és fellapozunk,
És mindig ugyanúgy olvashatunk,

Hanem ha megidézzük, újra teremtjük,
Majd újjá építve újra eltesszünk,
S közben valamit hozzá lehet tenni,
Vagy ha akarjuk, el is lehet venni.

Szóval lehet, hogy ha elővenném
Emlékük, majd a mával összekeverve
Eltenném ismét, akkor legközelebb
Összébb mosódhatna a múlt és a jelen.

Sőt, ha beleszőném őket óráim szövetébe,
Folyamatosan itt lévőként kezelve őket,
Akkor feltámaszthatnám mindannyiukat,
A világomba teremtenék nekik kiutat.

Persze csak addig, míg én is itt vagyok,
Emlékeim velük tovább nemigen adhatom,
Velem mennének majd vissza a csendbe,
Ahonnan egyszer őket kikölcsönöztem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.