Látom őt magam előtt
amint egy pohár bort tölt
Kezében tartott kancsóból
Poharunkba, majd felemelve
"Isten éltesse a feleségem urát!"
Tószttal nagyot húz belőle.

Hallom, ahogy az asztalfőn ülve,
Vöröslő fejjel mérgesen
Anyámra ripakodik:
"Elmész te Márikám a picsába!"

Nézem őt, amint lábát
Keresztbe rakva fél kézzel
Az asztalra támaszkodva
Énekli a régi népdalokat
Harsányan, gesztikulálva.

Figyelem a sötétben
A műhely világos ablakát,
Ahonnan eszterga és kalapács
Zaja szűrődik az éjszakába.

Felidézem, ahogy homlokát
Ráncolva egy régi órába les
Nagyítós gukkerét szemébe
Csíptetve, vagy egy nyák
Hátulját vizsgálja tüzetesen,
Keresve a hiba okát
Púpos kondit, eltört forrasztást.

Nem emlékszem, hogy bármikor
Nem sikerült volna megcsinálnia
Azt, amit gondosan megtervezett,
Leskiccelt sajtpapírjaira.

Mindig van körötte falióra,
Javításra hozott szerkezet,
Mindegyik várja a ráncos kezet,
Mi meggyógyítja a betegeket.

És én félek, mi lesz, ha majd
Benne fog elromlani valami,
Mit saját maga már nem tud megjavítani.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.