Készen állsz hát az útra,
S most magadba fordulva
Szürke bőröndöd mellöl
Még egyszer számba veszed
Elhasznált, kopott életed,

Szemed tétován lépked egyre,
Megpihen pár fakó képen,
Egy kopott könyvgerincen,
Foltos pohár csorbáján,
Fotel gyűrött karfáján.

Idegenként űz el a csend,
A parketta halkan reccsen,
Nehéz sóhaj vállad nyomja,
De menni kell, jól tudod,
Az ajtót némán becsukod.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.