"Ötszáz, bizony, dalolva ment",
Bevallom, egy kicsit unom már,
De nem én leszek az első
Ki az asztaltól feláll.

Néha kihagyok egy-egy kört,
Még egy rossz versre sem elég
Az a rezdülő gondolat
Mit a cím megidéz.

Máskor kibukik belőlem
És csak ömlenek a szavak,
Megpróbálom mederbe terelni,
Hogy szét ne folyjanak.

Van, hogy előbb jön a téma,
- szinte magától születik -
És csak később adom meg
A megfelelő címet neki.

Kiírtam magamból, ami fájt,
- Belső pszichológus diktált -,
Daganattá torzult régi napokat,
Elmérgesedő gondolatokat.

Kritikát ritkán írok,
Elfogadom a mások versét
Olyannak, ahogy megszületett,
Akkor írok, ha megérintett.

Egyik felem tanulni akar
Igényli a negatív véleményt,
A másik felem hiú kicsit,
Dicséretre szomjazik.

Szóval, ha rajtam múlik,
Ebből nem növünk ki soha,
Most pedig következzék
Versem utolsó sora.

A bejegyzés trackback címe:

https://neagle.blog.hu/api/trackback/id/tr475296270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ynakras 2013.05.16. 21:36:38

Szerintem ki kell tartani az utolsó rímig. Olyan a líránk, mint a nemkonvencionális olajmező kitermelése Makón, lehet, egyszer meg fogja érni.

csigakoma 2013.05.23. 18:12:27

Kitartunk, mert nincs más lehetőségünk. Nem mintha élvezném, de küzdök tovább. Hasonló érzéseim vannak nekem is, mint neked.
Egyébként lehet, hogy a negatív kritika is nevel, de a pozitívat szomjazom.
Ez a vers egy tökéletes állapot és hangulatjelentés volt.
Kitartás.
süti beállítások módosítása