Van az úgy, hogy kibillen a valóság,
Szétfolyik minden, mi gránitszilárd,
Az ész és az érzelem ellentmond egymásnak,
És én csak állok bénán, közéjük zárva.

Széttört a világ, miben eddig éltem,
Tudatalattim egy másikat épít fel,
Felhasznál hozzá mindent, mit ismer,
Homályos múltamban matat két kézzel.

És előhúz onnan sok régi emléket,
A csúnyát eldobja, meghagyja a szépet,
Belőlük rakja le újból az alapot,
Nem tehetek semmit ellene, hát hagyom.

Építési terület lettem most belül,
Hordom a sittet, a falra malter kerül,
Tisztára, fehérre festek le mindent,
A színek, a minták majd később jönnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.