A kövek világa elragad,
Nekilódul a fantáziám,
Látom a nőt a kavicsokban,
Szél kócolja fű haját.
Bőre sima, szürke, gránit,
Szemében harmat csillog,
Hosszú combján bogár mászik,
Némán tűri, nem sikolt.
Novemberi hűvös szél fúj,
Libabőrös nem lesz tőle,
Szürke az ég, köd szitál,
Tükröződik tekintetében.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://neagle.blog.hu/api/trackback/id/tr605667217
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
ynakras 2013.12.01. 12:44:36
Szürreális képpé gyűrt fotó: nagyot alkottál, komolyan mondom, mintha egy szentélybe lépne az ember és fojtogatja torkát egy megragadhatatlan fennség. Bravó!