Nézem a nyájam
Szószékemről,
Fáradt szemeikben
A közöny ül,
Befelé fordulnak
Magányukban,
Élve merülnek el
Halálukban.

Bénultan kulcsolják
Össze kezüket,
Csak megszokásból
Ülnek itt bent.
Nem hallják ott lent
Amit mondok,
Felhallatszik ide
Néma sóhajok.

Elmúlás lengi be
Az egész hajót,
Együtt utazunk pár
Pillanatot,
Megráznám őket
De nem teszem,
Ennél jobbat én sem
Ígérhetek.

Mi van, ha még sincs
Megváltás,
Mi van, ha semmi
Nem vár ránk,
Csak hinni lehet és
Reménykedni,
Magunkat felrázva
Felébredni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.