A hófehér falon
Képzeletem képe int vissza,
Kivetítve mindazt
Mit oly mélyre dugtam,
Elástam magamban és megtapostam,
Új emléket ültettem a kis halomra.

Felbukkan arcod élesen,
De nem néz rám, valamin nevet,
Átúszva az eltelt időn
Persze mindent másként értelmezek.
Furcsa érzés így a múltba mártózni,
Volt egy esélyünk, hagytuk elrepülni.

Egy hiányzó érintés?
Egy el nem csókolt csók?
Mi volt az, ami nem volt ott?
Amitől nem jött össze a dolog?

Remélem nem valami banális,
Remélem valami strukturális
Eltérés okozta a problémát,
Örökre magamat hibáztathatnám.

Összetörne, hogyha kiderülne,
Hogy csak egy apró kis mozdulat
Hiányzott ahhoz, hogy a harmónia
Maga alá temessen minket.

Így is marcangol a nem tudás
Homályosan ismétlődő képe,
Elrakom hát mindet újra
Emlékeim pókhálós mélyére.

Elfelejteni őket nem tudom
És nem is akarom,
Hisz belőlük áll össze
Mindaz, mi vagyok.

Egy illat, egy hangfoszlány
Majd újra felidézi őt,
Nem tudom, nem akarom
Legyőzni a gomolygó időt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.