Egyszer volt, csak egyszer.

A pályaudvar előtt álltam
És csak bután bámultam
Az épületet és a teret
Körben, az emberek siettek
Rám sem figyeltek, pedig
Lett volna figyelni miért:
Pizsamában voltam.

Zavartan álltam, nem fáztam,
Sütött a nap, furcsáltam
Miért nem néz rám senki,
Hiszen pizsamába állok
A pályaudvarral szemben
A siető tömeg közepette.

Valami nem stimmel velem,
Mintha csak álom lenne -
Gondoltam, Igen: Ez az!!
Csak álom ez az egész,
Bármikor véget vethetek
Neki, csak felébredek.

De ha már álom, akkor ugye
Bármi lehetséges, az én álmom,
Az lesz, amit csak kitalálok,
Megtehetem, amire vágyom
Egyszerűen csak megteszem
És kész, ennyi az egész?!

Öntudatra ébredtem ott a téren,
A pályaudvari tömeg közepében,
Rájöttem, hogy csak álom az egész,
Így váltam ott mindenhatóvá én,
Enyém volt minden, és nem féltem,
Istenné váltam ott a napfényben.

Felszálltam és elrepültem
A váci út felett az égen,
Felhők fodrait kerülgettem
Míg végül elvesztettem
A kontrollt, a szentséget,
És ismét az álomé lettem.

Azóta figyelem a jeleket köröttem,
Ha valami furcsa kerül utamba
Vagy szokatlan dolog történik,
Megállok, magamat vizsgálom,
Hátha megint álmodom, hátha,
Visszatérhetek odaátra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.