Az út egyszer csak véget ér,
Beszőnek mindent a cserjék,
Szú rágja szét a talpfákat,
Egyedül maradsz a világban.
Korhad a fa, pereg a rozsda,
Vadlibák húznak fenn a magasban,
Köd szivárog be a bőr alá,
Csendesen, némán arat a halál.
Lelkek kúsznak az avar alatt,
Elhaló sóhaj, félbemaradt
Keserű szájíz az éjben,
Tánc egy sárguló fényképen.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://neagle.blog.hu/api/trackback/id/tr146172098
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
ynakras 2014.05.24. 10:45:01
Tetszik a szürrealitása,amit kissé megzavar a túl nyilvánvaló sor: "arat a halál": hinni kell a szürrealitás erejében és az ecsetelő képességedben és az olvasó fölfogó képességében: nem kell a nyilvánvalót kimondani számára, ez megöli a misztériumot.