Harsog a zöld, bekerít, felfal,
A nyár ereje csontomban ég,
Pezseg a világ, feszül az élet,
Robog velem, taszít előre.

Sodródom vele, ahogy csak bírom,
De kevésnek érzem hozzá magam,
Előleget veszek fel a jövőmtől,
A téltől kérek kölcsön nyugalmat.

Az őszi esős napoktól is kérek
Néhány hideg, nyirkos pillanatot,
Akkumulátorként használom őket,
Életerővel töltöm fel mindet.

ÉS majd később, ha nyomaszt a köd,
Ha lehűt a sötétség, mi körbevesz,
Előveszem őket, magamra öntöm,
Emlékek melegébe öltözöm.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.